tartalomjegyzék
PROLÓGUS
ELŐSZÓ: Együtt
01
EGYÜTT LEGYÜNK
Mennyi pillanatot kapunk még?
02
A PILLANAT RABJA
Az életnek pillanatai vannak
03
AZ UGRÁS
Amiben benne van az egész élet
04
CSAK ÁLMODTÁL
VELEM
Magam vagyok csak a félelemmel
05
EGY KÖTÉLTÁNCOS
SZABADSÁGA
Csak az az én világom
06
EGYETLEN SZÓ
MARADNA
Minden nap, ami úgy múlik el
07
AZ AZ EGY
Arra vágytam, hogy engem válassz
08
BENNÜK
Oceán szemük rám talált
09
ELLOPOTT IDŐ
Így válik múlttá a jövő
10
ÉRINTÉS
Ne ébressz fel, ha álmodtam
11
FÉLEK, MINT A TÖBBIEK
Vigyáz ránk az éjjel
12
FÉLSZÁZ ÉV
Másom sincs csak a most
13
ÜRESSÉG
Elveszett jövő
14
FŰZFÁK DALA
A Sugovica-parton
15
MIÉRT
Mondod hogy nincs tovább
16
BECSUKOM AZ AJTÓT
Ez a világ mivé lenne
17
APÁRÓL FIÚRA
Az ember így marad halhatatlan
18
HANGJÁRA
SZÜLETTEM ÚJRA
Ha vesznem kell, vesszek el csatában!
19
HIÁNYZOL
Csak a szél fújt néha némán
20
HOL AZ AZ ÉRZÉS?
Mely egyetlen kérdés
21
IDEGEN EMBEREK
Egy nap már nem jön több üzenet
22
KÖLCSÖNHATÁS
A szíved árulód is lehet
23
MÁR NEM
Magam vagyok a hiányod
24
NEM VAGYOK
Ott lapulnék benned
25
OKOSAN
Az ok te magad legyél
26
ŐSZI SANZON
Falevéltől hangos a járda
27
RÓZSASZÍN HEGEDŰ
Az éjszaka halkan mesél
28
TE VAGY
A magamba zárt vallomás
29
ÜRES PERCEK
Az időt kibillenteni volna jó
30
MARADJON AZ ÁLOM
Most is arra vágyom
31
A VÉGTELEN CSODÁJA
Ami hozzád láncolt
32
ILLÚZIÓ
Csak látszat a fény
33
KAPOK-E HELYET?
Benned mi az a csönd
EPILÓGUS
ZÁRSZÓ: Ami marad
PROLÓGUS – Együtt
Nem az a kérdés, hogy tudunk-e egyedül élni. Hanem az, hogy merünk-e jelen lenni egymás mellett.
Ez a kötet nem történeteket mesél. Inkább pillanatokat őriz. Olyanokat, amelyek talán túl mélyek ahhoz, hogy hangosan kimondjuk őket. Egy reggel csendjét. Egy kéz melegét. Egy tekintetet, ami nem magyaráz – csak ott marad.
Az együttlét nem mindig ünnep. Néha törékeny. Néha bizonytalan. Néha kérdés. De amikor valódi, nem kell bizonyítani. Nem kell siettetni. Nem kell megfogalmazni. Elég létezni benne. Itt a gitár nem kísér, hanem lélegzik. Nem hangos, nem tolakodó – csak tartja a teret. Ahogy két ember is tarthatja egymást.
Egy dallam íve, egy húr rezdülése, egy csendbe hajló akkord: ennyi is elég lehet ahhoz, hogy ne érezzük magunkat külön.
Ez a könyv nem papíron él. Ott van veled, ahol épp vagy. A zsebedben, a kezedben, az estédben. Amikor megállsz. Amikor hiányzik valaki. Amikor túl közel van. Amikor csak annyit mondanál: maradj.
Mert talán nem a nagy szavakban rejlik az összetartozás.
Hanem abban, hogy nem fordulunk el. És ha választani lehet, nem tökéletességet kérek. Nem ígéretet. Nem örökkévalóságot. Csak azt a pillanatot. Amiben valóban együtt vagyunk.
A vers
nem magyaráz,
csak megérint.
Együtt legyünk
A pillanat rabja
Az ugrás
Csak álmodtál velem
Egy kötéltáncos szabdsága
Egyetlen szó maradna
Az az egy
Bennük
Ellopott idő
Érintés
Félek, mint a többiek
Félszáz év
Üresség
Fűzfák dala
Miért
Becsukom az ajtót
Apáról fiúra
Hangjára születtem újra
Hiányzol
Hol az az érzés?
Idegen emberek
Kölcsönhatás
Már nem
Nem vagyok
Okosan
Őszi sanzon
Rózsaszín hegedű
Te vagy
Üres percek
Maradjon az álom
A végtelen csodája
Illúzió
Kapok-e helyet?
ZÁRSZÓ: Ami marad
Talán az együttlét nem ott kezdődik, amikor kimondjuk. Hanem amikor már nem félünk tőle. Lehet, hogy nem az számít, meddig tart egy pillanat. Hanem az, hogy valóban ott voltunk-e benne. Hogy a tekintet nem kerülte el a másikat. Hogy a csend nem választott szét, hanem összekötött.
Az öröm nem mindig hangos. Nem mindig ünnepélyes. Nem mindig látványos. Csak ott ül mellettünk egy kanapén. Vagy megérinti az arcunkat. Vagy együtt hallgat egy dallamot, ami nem siet sehová.
De vajon tudunk-e örülni annak, ami épp történik? Vagy mindig a következő pillanatot keressük? Meg tudjuk-e engedni magunknak, hogy ne legyen több – csak ennyi?
Talán az együtt nem válasz mindenre. De kérdés az lehet. Olyan kérdés, amit nem megoldani kell, hanem átélni.
Mi történik, ha nem bizonyítani akarunk, hanem megérkezni? Ha nem birtokolni, hanem jelen lenni? Ha nem félünk attól, hogy egyszer véget ér – mert addig legalább igaz? Lehet, hogy az együttlét öröme nem a tökéletességben rejlik. Hanem abban, hogy újra és újra egymást választjuk. A hétköznapban. A csendben. A bizonytalanságban.
És amikor elhallgat a zene, nem a csend marad, hanem az, hogy megérintett-e. Talán ennyi az egész. Vagy talán most kezdődik igazán.