Azt mondják, minden történetnek van előzménye. Az első fejezet már ott lüktet a másodikban, ahogy a múlt árnyéka minden új hajnalban ott kísért.
A Versekkel a világ körül első útja megtanított rá: a világ nem csak városokból és utcákból áll, hanem tekintetekből, hangokból, pillanatokból, amelyek összekötnek két embert, bárhol is legyenek.

Most új útra indulok. Bár nem ugyanazzal a lélekkel, aki az első térkép nélküli utazásra vállalkozott. A szívem már ismeri a veszteséget, a reményt, a váratlan találkozás ízét. És most tudom: ez az út nem a keresésről szól, hanem arról, mit kezdünk azzal, amit megtaláltunk.

Jeanette mosolya ott él minden dallamomban, de a múltja ott lapul minden csendünkben. Madeira partjain, Tokió fényei mögött, Budapest utcáin vagy épp az ókor romjai között… minden helyszín kérdéseket suttog: bízhatunk-e egymásban? Lehet-e újrakezdeni ott, ahol egyszer már elástunk mindent?

A repülőgép hosszan körözött a sziget fölött. Az óceán zöldeskék víztükre alattunk fodrozódott, a szél rángatta a szárnyakat. Madeira repülőtere hírhedt volt: a kifutópálya félig a tenger fölé épült, pilléreken nyugodott. A pilóták mondták, hogy itt minden leszállás próbatétel. Én pedig úgy éreztem, hogy az én életem is most készül leszállni – vagy talán lezuhanni.

Amikor a gép kerekei végre megérintették a betont, mély levegőt vettem. Azt éreztem: megérkeztem valahová, ahol választ kell adnom magamnak. Hogy elengedek-e végleg, vagy újrakezdek.

Funchal kikötőjében sétáltam végig, a házak fehér falai, a piros tetők a hegyoldalban kapaszkodtak felfelé. A város illata narancs, kávé és sós szél keveréke volt. Egy régi barátom hívott ide zenélni, de valójában nem a színpad miatt jöttem. Hanem a csend miatt, amit a sziget ígért.

Másnap a Laurisilva erdőbe indultam. Ősi babérfák hajoltak egymás felé, mintha össze akarták volna zárni az eget a fejem fölött. A levegő hűvös volt, a levelek között fénycsíkok vándoroltak. A hátizsákomban egy kis doboz lapult: benne a nyaklánc, pár fénykép, és négy levél Jeanette-től. Minden, ami kettőnkből maradt.

Egy levendulás tisztásnál letérdeltem. Kinyitottam a dobozt. A nyakláncot akkor kaptam tőle, amikor először mondta: „Nem tudom, mit hoz a jövő, de a jelenünk gyönyörű.” A fényképen ott volt a szelíd mosolya, a haja fodrozódott a szélben, és én szinte újra éreztem a bőre illatát. A levelek gyűröttek voltak, mint én belül.

A nap lassan ereszkedett a karthágói romokra. A Byrsa-domb lankáján álltunk, a kövek között mintha az idő lélegzett volna. Minden oszlop, minden törmelék őrzött valamit: háborúk zaját, szerelmek sóhaját, árulások emlékét. A szél végigfutott a falak résein, mint egy láthatatlan kórus, amely azt suttogta: semmi sem maradhat kimondatlanul örökké.

Madeira jutott eszembe. Ott elástam a múlt darabjait: a leveleket, a nyakláncot, a fényképeket. Azt hittem, így eltűnhet minden, ami feszített. De most, itt, az Antoninus-fürdők tenger felől hozott morajával a háttérben, újra átéltem, hogy vannak igazságok, amelyeket nem lehet elrejteni. A csend repedésein át is előtörnek.

Jeanette mellettem lépdelt. Minden mozdulatában vibrált valami nyugtalanság. Nem kérdeztem. Vártam, hogy ő mondja ki. A hallgatása azonban nehezebb volt minden válasznál.

Egy kőfalra ültünk. A nap vörösre festette az eget, a tenger illata összekeveredett a por szagával. Jeanette sokáig a földet nézte, ujjaival a köveket simogatta, mintha tőlük remélne bátorságot.

Végül megszólalt.
– Van valami, amit még nem mondtam el.

Karthágó után szétváltak az útjaink. Jeanette kelet felé indult, mert úgy érezte: csak akkor tudja kimondani a maga igazságát, ha előbb belül, önmagában találja meg a rendet. Egy meditációs elvonulásra utazott, ahol senki nem ismerte, és ahol végre leveheti a rég rásimult álarcát. Nekem maradnom kellett még pár fellépés erejéig Európában, de egyre inkább éreztem, hogy nélküle minden színpad csak félig tölti fel a szívem. Amikor Tokióból egy kis jazz klubtól meghívás érkezett, tudtam: muszáj mennem. Nemcsak a zenéért, hanem érte.
A gép végtelennek tűnő órák után ért a város fölé. Az ablakon át a Fudzsi hegy sziluettje rajzolódott ki, körülötte a felhők lassan oszlani kezdtek. Tokió fényei olyanok voltak, mintha a földre hullott csillagok rajzolták volna a város térképét. A reptéren rohanó tömeg, a hangosbemondó, a neonfények mind idegennek hatottak, mégis furcsa otthonosság vibrált bennük. Mintha a zűrzavarban is rejtőzött volna valami szabálytalan rend.

A Meiji-szentély felé vettem az irányt. A kert kavicsain sercegett a léptem és a fák között lassan átszűrődött a fény. A város zaját elnyelte az ősi erdő, mintha egy másik világba érkeztem volna. Itt várt rám Jeanette. Kabátja ujján apró esőcseppek ültek, kezében jegyzetfüzet. Nem mozdultunk. Csak álltunk egymás csendjében.
– Késtem? – kérdeztem.
– Én jöttem előbb – felelte.
Egy közeli padra ültünk, amely a tó felé fordult. A vízen köröket rajzolt az eső, a túloldalon egy teaceremónia mozdulatai ismétlődtek, mintha minden gesztus imává válna.
Jeanette kinyitotta a füzetét. A betűi rendezettek voltak, minden sora fegyelmezett.

– Amikor Karthágóban elmondtam ki vagyok, minden szavam rám feszült. És ez a csend nem enged el, amíg nem teszem rendbe a múltam. Nem neked – magamnak.
Hallgattam. A bambuszok nyikorgása, a vízcseppek, a csengők hangja körbefont minket.
– Jó – mondtam végül. – Kezdjük a hallgatással.

Sokáig így maradtunk. Nem volt döntés, nem volt végszó – csak a megértés első lépése. A csend most nem elválasztott, hanem összekötött minket.

Este már egy másik Tokió tárult elénk. A Shinjuku-negyed neonfényei vibráltak, az utcákon emberek hömpölyögtek, reklámok villogtak, mintha minden ház saját történetet mesélt volna. Az égbolt fölöttünk sötét volt, de a város fénye úgy ragyogott, mintha nem is ismerné az éjszakát.

A város lüktetett, mint egy óriási hangszer, amelynek húrjain százféle ritmus zengett egyszerre. Buenos Airesnek volt valami megbabonázó színpadiassága: tangólépcsők, a San Telmo negyed szűk sikátorai, ahol kávéházakból szivárgott ki a bandoneon hangja, és a levegőben a füst és a fűszerek mámorító keveréke. A hőség szinte perzselt, mégis volt benne egy árnyalatnyi hidegség – ez volt az a város, ahol a szenvedély testet öltött, de a szenvedélynek mindig ára volt.

A fellépésünk egy régi, patinás klubban zajlott San Telmo szívében, a Plaza Dorrego közelében. A falak még őrizték az elmúlt évtizedek dohányfüstjét és a tangó izzó emlékeit. A hely tulajdonosa, egy zömök, erőteljes férfi, akit mindenki csak „Don”-nak szólított, azt mondta: ezen a színpadon csak azoknak van helyük, akik mernek valódi érzelmeket adni a közönségnek. Mi pedig készen álltunk erre: én gitárral a kezemben, Jeanette a hangjával, mögöttünk pedig a zenekar, akik ismerték a tangó minden sötét és fénylő árnyalatát.

A próbán észrevettem egy férfit a terem sarkában, aki túl hosszan figyelt minket. A tekintete nem kíváncsi volt, mint egy idegené, hanem hideg és számító. A szemében keménység izzott, amitől azonnal megfeszült a levegő. Egy pillanatra megcsillant valami a kabátja alatt, majd gyorsan elrejtette. Jeanette is látta. Arcán apró rándulás futott végig, mintha felismerte volna.

Odahajoltam hozzá.
– Ki ez? – suttogtam.

Jeanette nem felelt, csak a szemével intett: később. Közben a zenekar már bekezdett, a dobos bszámolt, és nem maradt más, csak a dal, amibe szinte belesodródtunk.

A fellépés ígéretesen indult. Az első dalunk lassan bontakozott ki, Jeanette hangja tisztán, mégis kissé érdesen szállt – pont úgy, ahogy szerettem: sebezhető és erős egyszerre. A közönség feszült figyelemmel hallgatta, minden tekintet ránk szegeződött. A tangó lüktetése, a gitár perzselő dallama, a refrén sodrása mind azt jelezte: ez egy különleges pillanat.

De ekkor a közönség soraiban újra felbukkant a férfi. Most már nem csak figyelt: egy másik alak is csatlakozott hozzá, és a kabát alól hirtelen újra megvillant egy fémtárgy, most már egyértelmű volt: fegyver. A közönség suttogása riadalommá nőtt, páran felálltak, mások dermedt csendben maradtak. A zene megtorpant. A dobos kezében megállt az ütő, az arca sápadt volt. A klub falai hirtelen szűknek és riasztónak tűntek.

Én játszottam tovább, a kezem ösztönösen követte a dallamot, pedig a szívem hevesebben vert minden akkordnál. Jeanette azonban előrelépett, mintha semmitől sem tartana. A tekintetét a férfire szegezte, és olyan hangon szólalt meg, amitől a klubban minden nesz elhalt:

– Ha az a dolgod, hogy félelmet hozz ide, akkor rossz helyen jársz. Ez a zene nem a tiéd, hanem a közönségé. És amíg énekelek, addig nem tudsz elhallgattatni minket.

A repülőgép ablakából a sziget úgy bukkant fel, mintha a világ peremére értünk volna. Fekete lávamezők, hóval fedett hegyek, zöldesen fodrodózó óceánpart. A szél megrázta a gépet, Jeanette az ablakhoz hajolt, tenyerét a hideg üvegre tette.

– Itt talán senki sem talál ránk – mondta halkan.
– Vagy éppen itt találjuk meg magunkat – feleltem, de a szívem mélyén tudtam: nemcsak menedéket keresünk, hanem választ is.

Reykjavík utcái apró színes házakkal fogadtak. A kikötőben sirályok vijjogtak, a Harpa üvegfalaiban ezerféle fény csillant. A város nyugodt volt, de bennünk feszült a kérdés: meddig bírjuk így, folyton menekülve?

…

Másnap délután egy kis kávézóban ültünk a kikötő közelében. A pult mögött friss kenyér illata keveredett a kávé gőzével, az ablakon túl a szél fodrozta a vizet. Jeanette tenyerébe vette a csészét, és határozottan szólalt meg.

– Gondolkodtam. Talán tényleg abba kellene hagynunk egy időre. Elbújni valahol vidéken, erdő közelében. Egy faházban, ahol senki sem zavar, ahol senki nem tud rólunk. Csak mi ketten.

Figyeltem őt, és megéreztem a vágyat a hangjában: a békére, a csendre. A szívem mégis tiltakozott.

– Én nem így látom – mondtam. – Nekem egy nagyváros kell. Egy lakás, ahol az ablak alatt zsong az élet. Ahol érezni lehet a ritmust. Onnan indulnak a dalok.

Jeanette rám nézett, a szeme megcsillant.

– Te mindig a zajban keresed a választ. Én pedig a csendben.

Elmosolyodtam.

– Talán pont ezért van szükségünk egymásra.

A zsebemből elővettem a jegyzetfüzetem.

– Írtam valamit – mondtam. – Egy új dalt. „Itt leszek” a címe.

Halkan játszani kezdtem a dallamot a gitáromon. A ritmus lüktetett, benne volt minden bizonytalanság és minden elszántság. Jeanette lehunyta a szemét, hallgatta, majd halkan megszólalt:

– Ez más, mint a korábbi dalok.

– Igen – bólintottam. – Ez már nem a félelemről szól. Hanem arról, hogy nem adjuk fel. Ha jönnek is a múlt árnyai, mi szembenézünk velük. Nem állunk meg, nem bujkálunk. Kéz a kézben megyünk tovább.

Jeanette szeme megtelt könnyel, de most nem a félelem könnye volt.

– Ezt kellene énekelnünk minden este – mondta. – Mert amíg színpadon állunk, addig a félelemnek nincs hatalma felettünk.

A repülő Reykjavík felől érkezett, a hajnal fénye végigsiklott a felhőkön, majd a Duna ezüst szalagjára hullott. A város alig ébredt, mégis lüktetett. Hazatérés volt ez, és mégsem. Budapest most új történetet ígért.

A könyv a kezemben lapult, friss nyomdafesték illata lengte be. Az első magyar nyelvű kiadásom. Egy kötet, amelybe a verseim kerültek – az utazások, a dalok, a szerelmek és csendek. Jeanette mellettem ült, az ablakon át a hidakat nézte. Szeme egy pillanatra megcsillant, ahogy a Lánchíd láncai fölött átsiklott a fény.

A bemutatóra egy belvárosi könyvesbolt galériájában került sor. Polcok, székek, egy kis pódium, fények. Nem nagy terem, de megtelt. Arcok, akik talán most hallottak először rólunk, és arcok, akik régóta követtek minket.

Felolvastam néhány verset a kötetből. A szavak a falak között visszhangoztak, de én úgy éreztem, minden sor csak hozzá szól. Jeanette a közönség soraiban ült, figyelt, és a tekintete átjárt, mint egy titkos lámpás. Tudtam, érzi: ezek nem csak versek. Ezek vallomások.

Aztán egyszer csak megmozdult a háttér. Jeanette intett a zenekarnak. Meglepve néztem, ahogy a barátaim hangszert ragadnak: gitár, dob, bőgő. Egy rögtönzött performansz kezdődött – amit ő szervezett titokban. És mielőtt bármit mondhattam volna, Jeanette kilépett a fénybe.

A mikrofonhoz hajolt, a közönség pedig feszült figyelemmel várta. A zene felcsendült, lágy és könnyed dallam: Besame mucho. Egy közös kedvencünk, amit sokszor dúdoltunk egymásnak, de soha nem énekeltük nyilvánosan.

Jeanette hangja tisztán töltötte be a teret. Nem csak a közönségnek énekelt – nekem. És én ott álltam a könyveim között, miközben a saját történetem új fejezetét írta meg nekem dallal.

A közönség először csendben hallgatta, majd a refrénnél taps tört ki. A fények Jeanette arcára estek, és én tudtam: ez nem csak gesztus volt. Ez vallomás.

A dal után újra a színpadra hívtak, dedikáltam, kérdésekre válaszoltam. De minden dedikált kötet mögött ott derengett az ő hangja, ahogy azt énekli: „Besame, Besame mucho”

A repülőgép alacsonyan siklott a tenger fölött, majd lassan fordult a sziget fölé. A nap sugarai narancsszínben izzottak, ahogy Havanna partjai feltűntek: fehér hullámok csaptak a Malecón falához, a város színes házai pedig olyanok voltak, mintha egy festő keze válogatta volna őket a palettáról.

Viola várt ránk a reptéren. Mosolya mint a trópusi szél: egyszerre frissítő és magával ragadó.

– Üdvözöllek titeket a szigetemen – mondta, és úgy ölelt át, mintha mindig is itt lett volna a helyünk.

A fesztivál már kora reggel zenével indult. Az utcákon dobok szóltak, trombiták harsogtak, és a ritmus belerázta magát a testekbe. Jeanette nevetve próbálta követni a táncosokat, én pedig csak figyeltem, ahogy a hajába kapaszkodik a fény. Havanna nem ismert csendet: itt minden utca egy színpad volt.

Kora este már indultunk a fellépésünk helyszínére. Egy kis tér, a Plaza Vieja színes házai között, ahol a Havana Jazz Festival egyik kisebb színpada állt. Fölöttünk lampionok fényei ringatóztak a karibi szélben, a közönség vegyes volt: helyiek és utazók, fiatalok és idősek, mindegyikük arcán ugyanaz a kíváncsiság.

– Ez egy dal a szeretetről – mondtam a mikrofonba. – Arról, hogy bárhol járunk a világban, a szívünk ugyanarra az ütemre dobbanhat.

A zenekar rákezdett, a dallam és a ritmus megtöltötte a teret. Jeanette a refrénnél mellém lépett a mikrofonhoz. A hangja belesimult az enyémbe, mint két hullám, amelyek egy ponton találkoznak. A közönség tapsolt, táncolt, énekelt velünk – mintha egyetlen nagy család lettünk volna, akik ugyanazt a történetet mondják el dallal.

Stockholmba egy különleges meghívás vitt minket. Egy kulturális alapítvány estjére szólt, amely a város körüli szigetek egyikén rendezett estet költészetből, zenéből és táncból. A barátaim azt mondták: „Az északi fény alatt minden szó másképp szól.”

Jeanette mellettem ült a hajón, amely lassan siklott a vízen. Stockholm ezer kis szigete úgy terült szét a tenger ölében, mint a világ szétszórt darabjai. A nap alacsonyan járt, a víz tükrén remegő fények játszottak. Idillinek tűnt. De Jeanette csendes volt, szokatlanul feszült. Akkor még nem tudtam, hogy nem a város, hanem valaki miatt.

A kikötőben fáklyák világítottak, amikor megérkeztünk. A deszkák alatt halk hullámverés, a parton pedig egy férfi állt mozdulatlanul, mintha mindig is várt volna ránk. Magas, sötét bőrű alak, kifogástalan öltönyben, tekintete nyugodt, birtokló.

Jeanette léptei megtorpantak. A kezén apró remegést éreztem, amit szeretett volna elrejteni.

– Sabanrab – mondta halkan, és a hangja furcsa, ismeretlen árnyalatot kapott.

Ő csak bólintott. Sem mosoly, sem üdvözlés – csak egy apró mozdulat, amelyben ott rezgett valami a múlt árnyékából, valami, amit nem tudtam és talán nem is akartam megfejteni. És én akkor értettem meg: Jeanette tudta, hogy ő vár itt ránk.

A villa, amelyhez vezetett, fényűző volt. Üvegfalai a tengerre néztek, a kertben mécsesek világítottak. A vendégek elegánsak, a zene lágyan szólt, de számomra minden pillanat fojtogató volt. Jeanette túl otthonosan mozgott ebben a világban, mintha visszalépett volna egy régi életbe, amelyben nekem nem volt helyem.

Nem szóltam. Nem kérdeztem. De a csend hangosabb volt, mint bármelyik kimondott szó.

Az ősz lassan átfestette Amszterdam minden szegletét. A csatornák vizén sárga és rozsdabarna levelek úsztak, a macskaköves utcák párásan csillogtak, és a biciklik csengői keveredtek a villamos csilingelésével. A városban minden mozgott, ma nekem mégis úgy tűnt, mintha valami lassú, szomorkás ritmus tartaná össze a zajokat.

Egy élőzenés klub hívott meg bennünket a Jordaan negyedbe, ahol a csatornák szűk kanyarulatai ölelik körül az apró házakat. Ezúttal azonban a műsor nem kettőnkről szólt, hanem az én dalaimról. Jeanette énekelt, de a produkció gyökerei az én világomból fakadtak. Már a repülőn éreztem: ez feszültséget szülhet közöttünk.

Nem turistaként jöttünk, de azért ebéd után terveztünk egy kis programot. A Rijksmuseum előtt nem volt hosszú a sor, így gyorsan bejutottunk. A termekben a festmények úgy ragyogtak, mintha a vászon alatt még mindig izzott volna a festék. Megálltam Rembrandt Éjjeli őrjárata előtt.

– Nézd – szóltam halkan. – A fény mindig az árnyékból tör elő. Olyan, mintha a sötét nélkül nem is lenne értelme a világosságnak.

Jeanette mellém állt, szeme hosszasan követte a formák játékát. Aztán aprót bólintott, de nem válaszolt. Éreztem, hogy nemcsak a festményről van szó: bennünk is ott feszültek a fények és az árnyékok.

Amikor továbbindultunk, eszembe jutott Spinoza, a város híres filozófusa, akinek szavai gyakran jutottak eszembe mostanában: „A szabadság nem menekülés, hanem az ész által vezetett szükségszerűség.” Ahogy ránéztem Jeanette-re, hirtelen értelmet nyert. Mi ketten mindig menekültünk valami elől: múlt, félelem, kötelesség. De most itt, ebben a városban, talán először kellett szembenéznünk azzal, hogy a szabadságunk nem mások döntésein múlik – hanem a mi kezünkben van. Az az érzésem támadt, hogy ennek nem örülünk egyformán mindketten.

A Jordaan egyik kis utcájában volt a klub. A falakon plakátok lógtak régi fellépésekről, a mennyezet alacsony volt, a fény tompa. A közönség nem volt nagy, de kíváncsian várták, mit játszunk. Számomra azért volt fontos, mert nagyrészt saját szerzeményeimmel készültünk. Amikor felhangzott az első dal, éreztem valami különös lüktetést, amitől még a húrok is másként szóltak. Jeanette hangja tisztán szállt, mégis volt benne valami idegen – mintha kívülről figyelné magát, mintha nem rólunk szólna ez az este.

A közönség ezt nem vette észre. Ők csak a zenét hallották: a bandoneon sóhaját, a gitár meleg hangját, a ritmus finom lüktetését. Nekem azonban minden rezdülésben ott volt a távolság kettőnk között. Olyan volt, mintha Jeanette énekelne, de közben valahol máshol járna a lelke.

A koncert végén mégis nagy tapsot kaptunk, helyi szokás szerint az ajtóban elköszöntünk elégedetten távozó közönségünktől. De bennem a taps mögött maradt egy kis hiányérzet. Még ittunk egy kávét és elköszöntünk a zenekar tagjaitól, majd elindultunk a szállodába. Jeanette egy szót sem szólt. Csak felvette a kabátját, és kilépett a hideg, őszi utcára.

A nap már lebukott a jeruzsálemi dombok mögött, de a levegőben még ott vibrált a forróság emléke. A kőfalak arany fénnyel izzottak, a Via Dolorosa szűk utcáin mécsesek pislákoltak, a távoli minaretekből halk ima szólt, s a harangok épp akkor kondultak meg a Szent Sír-templom felől. Minden hang, minden fény, minden lépés úgy tűnt, mintha a múlt és a jelen egyszerre lélegezne.

A koncertünk a Jaffa-kapu közelében, egy ősi udvarban zajlott. A hangpróba idején a levegőt méz és por illata lengte be, és a mennyezetre felfutó indák között mécsesek égtek. Ez az este nem a zajról szólt. Inkább a csöndről, ami a dalok után marad.

A közönség csendben figyelt, miközben Jeanette énekelt, én pedig hagytam, hogy a gitár hangja beleoldódjon az éjszakába.

Valahol a közönségben egy idős férfi ült, hosszú fekete kabátban, arca barázdált volt, mint a város maga. A tekintetében bölcsesség ült, nem a könyvekből tanult, hanem az életből. A koncert után, mikor az utolsó hang is elhalt, az öreg odalépett hozzánk.

– Szép este volt – mondta csendesen, héber akcentussal. – A dalaitokban több van, mint hang. Imádság.

– Talán mind ugyanazt keressük – válaszoltam. – Csak más nyelven imádkozunk.

– Jeruzsálemben – mondta a férfi – minden ima ugyanoda érkezik, csak más úton.

Jeanette ránézett.

– Ön rabbi?

– Inkább tanú – felelte. – Annak, hogy a hit és a félelem ugyanabból a forrásból fakad.

Kísért minket az utcákon, beszélgettünk amíg a bazárhoz értünk. Ott megállt, és megérintette a vállam.

– Tudod, mi a legnagyobb bátorság? – kérdezte. – Megbocsátani magadnak. Mert amíg azt nem teszed meg, addig senki másnak sem tudsz igazán.

A szavai belém hasítottak. Jeanette megfogta a kezem, éreztem, hogy ő is érti, mit jelent ez nekem. A múlt árnyai, a hibák, amiket magunkkal cipelünk – Jeruzsálem szűk utcáin most valahogy mind közelebb kerültek.

Ahogy továbbmentünk, egy kis galéria ajtaja nyitva állt. Bent színes fények szűrődtek ki, és egy festmény vonzotta a tekintetem: Marc Chagall – A próféta álma.

A képen egy angyal hajolt egy alvó ember fölé, a háttérben lebegő város – mintha a föld és az ég találkozott volna.

Jeruzsálem után egy kis nyugalmat kerestünk. Nem menekülést, inkább menedéket. Kapadokya neve már régen ott szerepelt a közös bakancslistánkon – egy hely, ahol a föld és az ég összeér, ahol a sziklák úgy magasodnak, mintha imádkoznának a fény felé.

Egy barlanghotelben szálltunk meg Göremében. A falak hűvösek voltak, a levegőben évezredek pora és kávé illata. Jeanette az ablakban állt, nézte a távoli hegyeket.

– Gyere csak Cherry! – mondta halkan.
– Mintha az egész táj imádkozna.

Reggel ötkor a domboldalon emberek gyülekeztek. A hőlégballonok lassan teltek meg levegővel, a láng zúgása és a vászon surrogása betöltötte a völgyet. A nap még nem döntötte el, hogy felkeljen-e. A fény és az árnyék úgy játszott egymással, mint két régi szerető, akik jól ismerik egymás ritmusát.

– Tudod – mondtam –, Nietzsche azt írta: „Aki egy napon meg akar tanulni repülni, annak előbb meg kell tanulnia járni, futni, mászni és táncolni; nem lehet rögtön a repüléssel kezdeni.”

Jeanette elmosolyodott, de a tekintetében volt valami mély.

– Talán ezért jöttünk ide, hogy lássuk, mit kell még tennünk, azért hogy repüljünk.

A ballon lassan emelkedett velünk. A táj zsugorodott alattunk, a sziklák miniatűr emlékké váltak, a világ elcsendesedett. A magasban Jeanette a vállamra hajtotta a fejét. Nem szóltunk. A csend nem hiány volt – hanem béke.

Fentről a föld más volt: a formák elvesztették súlyukat, a sebzett vulkáni kőzetek szelíden simultak egymáshoz, mintha a természet is megbékélt volna önmagával. A szél úgy sodort minket, mint egy dallamot, amit nem lehet megismételni, csak átélni.

Délután, mikor visszaértünk, elővettem a kopott füzetet. Jeanette azonnal felismerte.

– Ez… ez az én füzetem – suttogta.

– Igen. Barcelonában adtad nekem – válaszoltam.

Azt mondtad:

– „Ha egyszer nem leszek melletted, írd tele mindazzal, amit nekem mondanál.”

Elmosolyodott, de a szeme könnyes lett.

– És megtetted?

A nap még csak próbálgatta a színeit a Spiaggia Grande fölött, miközben a város meredek lépcsői közt már ébredezett a világ. Citromfák illata szállt a levegőben, a mélykék tengeren apró csónakok csúsztak át a csillámló fényeken, mint lassú gondolatok. A Santa Maria Assunta zöld-arany kupolája úgy ragyogott, mintha Positano szíve lenne – és ma mintha a mi szívünk szerint dobogott volna.

Jeanette nevetett a vállam fölött, amikor a haját a szél az arcomba fújta. A strand felőli ösvényen sétáltunk, cipőnk talpa megcsúszott a sós párán, és érezni lehetett a kő melegét. Arra gondoltam, hogy a világ végre nem ellenünk, hanem velünk mozog. Mintha valaki odafenn azt mondta volna: „És most legyetek boldogok.”

Később az Istenek ösvénye felé kanyarodtunk egy szakaszon – nem az egészen, csak addig, ahol a szikla megnyílik, és az ég a tengerrel találkozik. Ott álltunk, két apró pont egy óriási kék vásznon. Fogtuk egymás kezét. Nem szóltunk. Nem volt mit. Néha a boldogság csak csend.

A kikötő felé tartó kanyargós úton azon kaptam magam, hogy az új dalom refrénjét dúdolom, mintha már látnám is magam, ahogy énekelem. Ő csak rám mosolygott: „Ott, ahol a tenger visszhangja vár.”

A Molo Beverello felől érkeztünk, a hullámok még ringatták a térdem, amikor a Tojásvár felé fordultunk a sétányon. A város harsányabb volt, gyorsabb, mint Positano. Itt a fény is élesebb, a hangok magasabbra futnak a falak között. A távolban a Vezúv állt, olyan türelmesen, mintha mindent hallott volna már, és talán mindent meg is jegyzett.

A fellépést egy barátom intézte el egy visszafogottabb helyre – nem nagy színpad, inkább titkos szoba, fekete falak, meleg fények, néhány asztal, jó bor. Útközben átvágtunk a város forgatagán; a kapualjakból kávéillat, a párkányokon száradó ruhák, a falakon régi plakátok és új graffitik. Nápoly a színek és ellentétek városa: ahol a szépség és a túlélés ugyanazt a szót tanulja épp.

A próba előtt egy üzenet érkezett Jeanette telefonjára. Láttam, ahogy a képernyő felvillan. „A stockholmi alapítvány döntése holnap lesz. A bizottság figyelmeztetett. Nem engedhetjük meg a botrányt. A magánéleted legyen tiszta és rendezett. Fontos, hogy ki áll melletted, a karriered múlik ezen.” Néhány mondat, nem kérdez, hanem ítél. Egy világ, amelyik nem érzelmekre épül, ahol nem elég jónak lenned, jónak is kell látszanod.

Jeanette elsápadt, aztán eltette a telefont. „Semmi” – mondta. „Majd később.” De a hangja megbicsaklott. Tudtam, hogy a „később” azt jelenti: valami megint közénk áll.

Este a Galleria Umberto üvegkupolája mellett ittunk egy gyors kávét, aztán visszamentünk a klubba. A nézőtér megtelt. A zongorista egy közeli bárból ugrott át estére – ujjai könnyedek voltak, mint a szél, amely délután végigsimította a tengert.

Amikor csend lett, és a fények felém fordultak, éreztem, hogy ez a pillanat most nem csak a közönségnek szól. Megpendítettem a gitárt, és a hangom a falakhoz simult:

Ha égnek a hidak mögöttem
Senki nem lesz mellettem…

A világ tizenkét városa mögöttem van, de egyik sem maradt csupán hely a térképen. Mindegyik egy hang volt bennem – Jeanette hangja, az én hangom, s a kettőnk közötti csend, ami végül dallá változott.

Nem tudom, hová vezet ez az út, és talán már nem is akarom tudni. A történet nem a véget keresi, hanem a megértést. Mert vannak pillanatok, amelyek nem érnek véget, csak formát váltanak.