MADEIRA - Elengedés vagy újrakezdés

A levendula illata fanyar volt, kicsit édes, kicsit földes. A tenger felől jött a szél, belekapott a hajamba, és halkan fülembe súgta a gondolatot, amit napok óta próbáltam elűzni: „Ennyi volt.”

A hegyoldalon lépkedtem felfelé, a fekete kőporos ösvény csikorgott alattam és a bokrok tüskéi utánam nyúltak. A zsebemben összegyűrve lapult négy levél. Jeanette-től. És egy kis doboz. Benne a nyaklánc, egy fénykép és rajta a kézírása. Ez minden. Ennyi maradt.

Nem tudom, mit vártam ettől az utazástól. Talán lezárást. Talán valamit, ami után nem kell többé magyarázat. Csak békét.
Egy régi barátom hívott, hogy lépjek fel a szállodájában, de valójában nem a zene miatt jöttem. Hanem a csend miatt, amit annyira hiányoltam már.

A domb tetején megálltam. Ott volt az a kis levendulás tisztás, amiről meséltek. Letérdeltem egy lapos kő mellé, és kinyitottam a dobozt.

A nyakláncot akkor kaptam tőle, mikor először mondta, hogy „nem tudja, mit hoz a jövő, de a jelenünk gyönyörű.” A fényképen ott volt az a szelíd, titokzatos mosoly. A haja lobogott a szélben és ahogy a vállára néztem, újra éreztem a bőre illatát. A négy levél gyűrött volt, mint én… ott legbelül.

Ásni kezdtem. Nem mélyen, csak annyira, hogy eltűnjenek a múltunk darabjai. A hangja, a mosolya, a tekintete, az „egyszer még…” ígérete. Ahogy a dobozt lefedtem földdel, azt mondtam halkan:

– Ez minden. Ami rólad maradt.