Azt mondják, a művészet nem válasz, hanem kérdés. Nem ítél, csak tükröt tart. Én ebben a tükörben láttam meg először magamat – nem úgy, ahogy a világ lát, hanem úgy, ahogy érezni kezdtem. Nem kerestem figyelmet, inkább figyelmet szántam magamra, hogy meglássam benned mindazt, amit addig csak sejtettem: a pillanatot, amikor tekintetünk összeér.

Ez a kötet nem szólít, nem kér, nem vár el – csak ott van, ahol a csend is beszél. Ahol a kimondatlan fontosabb, mint a szó. Ahol a hűség nem ígéret, hanem önazonosság. Ahol a szeretet nem ajándék, hanem jelenlét. Ahol egy mosoly válasz lehet, és egy ölelés: menedék. Itt a dallam nem hangjegyek rendje, hanem szívritmus. Itt a vers nem mondat, hanem út.

Ha idáig elértél, talán már nem csak olvastál – éreztél is. Talán egy-egy versben magadra ismertél, talán rám. De az igazi csoda nem a felismerés, hanem az, hogy mindebben találkozhattunk. Csendben. Nyitottan. Emberként.

Ez a kötet nem befejeződik, csak elcsendesül… Hogy benned folytatódjon tovább – egy sorban, egy dallamban, egy emlékben vagy egy újrakezdett pillanatban.